A visszér metafizikája

a visszér metafizikája

Mintha utaznék, mondta, de nem a visszér metafizikája Peugeot-val, T. Arra gondoltam, hogy egy tó vagyok, mondjuk, mondta, az, amit úgy nevezek, hogy én, az egy tó, s elértem a saját túlpartomat, kilépek a tóból, tehát magamból, vagy valami ehhez hasonló.

A comb belső varikozisa ,Bubnovsky szerint a vastagbél gyakorlatok

Csakhogy nem léphetek ki magamból! És mégis. Akkor jöttem rá, hogy ez nem is anya, nem, te voltál, Zsuzsa, úristen, mondta, te voltál az, Zsuzsa.

Hallottam a hangod: "Az egész testem erogén zóna", mondtad, "érints meg". Õrület, a visszér metafizikája mondtál ilyet. Ráadásul a tested nem volt ott, csupán a hangod, az a különös érzéki-megbocsátó hang a sárszegi mûvelõdési ház sivár irodájából, a hangod, ami ráadásul rég elveszett, odaveszett, nem vigyáztál a saját hangodra! Ezzel kezdõdött. De mi? Mi kezdõdött el? Nem tudnám megmondani, de valami mégis, velem, elkezdett valami történni velem, valami furcsa ügy.

Rögtön világos is lett számomra, hogy ez a a visszér metafizikája mindent felborít, felkavarja az életem, tébollyá teszi, félnem kellene, mégis úgy éreztem, ünnep van, vagy csak készül lenni, akár egy születésnap, úgy értem, régi, gyerekkori születésnap, amikor végre megkaptam mind a száz gipszkatonát, nevetséges, de tényleg, mondta, valami végsõ nagy ünnep vagy mi az isten, a visszér metafizikája nevetett, eszembe jutottál, pedig csaltál, nyilván így kellett lennie, született csaló vagy, most mégis te jutottál eszembe, épp te, Zsuzsa, tudtam, megkereslek, vajon élsz-e még, persze miért ne élnél, mondta, túlságosan elõreszaladtam, és összevissza zagyválok mindent.

Sztársztorik

Ugye emlékszel, jött a csuvas ifjúsági delegáció, velük küldtek le engem a külügybõl Sárszegre, ott vártál bennünket a mûvelõdési ház portájánál, Zengõ Zsuzsa elvtársnõt keresem, mondtam, mondta, hosszú ében hajad a hátad közepét verdeste, két barna lichita visszér bájos ravaszság, akár egy diáklány, aki egyáltalán nem azonos önmagával, egyetemista koromban fél perc alatt beleszerettem az ilyen hamis csajokba, de a hivatásos diplomata már tudja, mit szabad, mit nem; "tessék, én vagyok", mosolyogtál, mint aki nyíltan közli, hogy kikezdett velem, ám egy pajkos, alig észrevehetõ szemvillanással azt is odasúgja, hogy ne higgy nekem, véletlenül se higgy, nem emlékszem, valaha is lett volna dolgom egy emberben ilyen kettõsséggel, mégis ájultan rád meredtem, maga az igazgató a visszér metafizikája Berendi Sándor körorvos felesége, mesés és szabályos körötted minden, skatulyából húztak ki, ráadásul ez a Berendi doktor városi tanácstag, ott van a helyi Népfrontban, a Vöröskeresztben, a pártban, õ a legnépszerûbb ember, igazi közösségi lény, hozzá bárki bármikor becsöngethet, s nem csupán, ha beteg van a háznál.

a visszér metafizikája

Ezt akkor még persze mind nem tudtam, mondta. Egyébként azt sem, hogy kiküldenek T. Ezért mentem hát vissza Afganisztán, Kína meg talán a lelõtt dél-koreai repülõgép ürügyén, a hangodért meg a gyöngédségedért, mire te ott megragadod a karomat, nagyon biztos lehettél magadban, semmi lágyság és semmi nõiség, rám pirítasz, akár egy õrmester, hogy ne játsszam az eszem.

a visszér metafizikája a visszér tabletták vélemények

Majd elsüllyedtem. Világéletemben lúdtalpas voltam, gyerekfejjel egész nap róttam az utcát, csavarogtam, lúdtalpbetét nuku, a visszér metafizikája is lett volna egy józsefvárosi prolinak vagy inkább álprolinak, az apám ugyanis, a drágalátos apám, akit igazából felettébb szerettem, csak hát õ nehezen viselte, ha az embernek érzelmei vannak, talán feminin dolognak tartotta, nyomdász volt, de már akkor mûvezetõ a nyomdában, azaz fõnök, mi viszont tiszta proliéletet éltünk, apát egyenesen büszkeséggel töltötte el a saját prolisága, anyám meg esküdözött, hogy fingja nincs, apa hova teszi, amit keres, nem kocsmázik, nem kurvázik, habár, habár Nem bírom!

Meg kellett végre mozduljak, mondta. Iszonyú a visszér metafizikája ébredtem, taknyom-nyálam összefolyt, mondta, jajgattam, csurgott a verítékem, meg akart pattanni az a rohadt ér, de az istennek se pattant.

Ott, T.

Révai Nagy Lexikona,

Ám ott, a nagy nyelvezés közben egyszerre hihetetlen fényesség támadt, harsonaszó és égi szózat, egy bibliai arkangyal lépkedett végig a fényfolyosón, a kezében kard, ennyi, le sem kellett sújtania, az erünniszek összehúzták magukat és gyáván elpucoltak, az arkangyal meg kivezette a szûz férfit a napvilágra, menj, mondta neki, és õrizd meg a tisztaságodat, ám a férfi, annak ellenére, hogy ténylegesen szûz maradt, és mélységes hálát érzett az arkangyal iránt, aki hamarosan eltûnt és soha többé nem került elõ, már képtelen volt megõrizni a tisztaságát, mert megismerte a nõízt, így írta a füzetes szerzõ, mondta, nõíz, olybá tûnt hát, hogy a férfi tényleg belekóstolt a szerelmi bájitalba.

Persze mi az, kérdem én, mondta, hogy szerelmi bájital? A visszér metafizikája az, hogy nõíz? Ne mondják már, hogy az a bizonyos nõíz maga lenne a bájital! Egyáltalán mit akarok folyton az ízekkel?

A fõkonzul monológja

Mese, primitív mese az egész, a képzelet elszabadulása! Jó, jó, az ember néha megengedi magának az efféle kicsapongást, ha szabad így kifejeznem magam, mondta, jó, lecsatolja a pórázt a saját fantáziájáról Ezt csak azért mondom, mondta, mert gyerekkoromban nagyon-nagyon szerettem volna kutyát, a háború után rövid ideig volt is egy ilyen szürke keverék, Pajtás, így hívtuk, csak a gonosz suszter, akinek ott állt a mûhelye a sarkon, s a Pajtás egyszer-kétszer odacsinált az ajtaja elé, megmérgezte, csirkecsontot rakott ki a ficakba, rászórta a mérget, isten bizony, merõ osztálygyûlöletbõl irántunk, amiért odaköltöztünk az úri negyedbe, ilyen alpári volt akkoriban a fekete reakció, de hagyjuk ezt is.

Csak azért mesélem, mondta, hogy tudom, mit jelent lecsatolni a pórázt, a Pajtás így élte meg, mi is a felszabadulást, aznap este is, amikor a mérgezés történt, eleresztettem, ráadásul nem jöttem rá, hogy mérgezett csontot ropogtat a sarokban.

Negyvennégyben, két héttel azután, hogy betöltöttem a tizennegyedik életévemet, apát letartóztatták a nyilasok, érte jöttek, két pribék, szó nélkül velük ment, lehajtott a visszér metafizikája, némán, az ajkát harapva, mint aki várta már õket, és minden eshetõségre elszánta magát, én nem voltam otthon, a szomszédok mesélték, állítólag a házmester jelentette fel, anya magába roskadt, hetekig nem hallottam a hangját, akkor is a téren lõdörögtem, a Teleki tér volt a hazám, a visszér metafizikája, többnyire csak aludni tértem meg, az ágynemûm csimbókban, ahogy reggel otthagytam, még az iskolából is eltekeregtem, nem vette be a gyomrom, amit naponta hallanom kellett, rákaptam a cigarettára, olcsó, büdös cigiket szívtam, imádtam eltaposni a csikket a cipõm sarkával, hosszan forogtam rajta, mintha valami kártékony rovart passzíroznék szét, mondjuk, mondta, egy májusi cserebogarat, de hol volt már a május!

Feljegyzések naplemente közben Mizéria Az öregség egy tekintetben hasonlít a kamaszkorra. Ugyanúgy kínoz a kielégítetlen vágy, mint 12—15 éves koromban, amikor már nőt szerettem volna, de a nőknek még gyerek voltam. Még nem kellettem nekik, most meg már nem kellek, noha még nem vagyok impotens.

És jött a csúcspont, az én Enikõm ott az a visszér metafizikája elkezdett hörögni, rengeni, vergõdni, ilyesmivel még sosem volt dolgom, megijedtem, hogy baj van, abbahagytam, ettõl eszét vesztette, visszarántotta a fejem, oda magához, de tébolyultan és rosszul, az orrom majd eltört a medencecsontjától, folyt a könnyem, erre ellökött, le a földre, a meztelen seggemet rúgta a csizmás lábával, te állat, üvöltött, te zsidó állat, felkapta az ostort, suhintott, menekültem, felmarkoltam a ruhám, ki, ki innen, utánam köpött és káromkodott.

A lépcsõ alján a visszér metafizikája rángattam a holmimat, és kitámolyogtam a térre.

Kedves Naplóm! Semmi különösről nem számolhatok be Neked. Legfeljebb arról a minapi felismerésemről, hogy T. Eliot jó nagy hülyeséget beszél, amikor azt mondja, hogy April is the cruellest month.

Senki se figyelt rám. Az Enikõ-dolgot soha nem árultam el apának, mondta, se Icának, se senkinek, soha, most se merek belegondolni, apa a dutyiban, röpcédulákat nyomtatott a nyomdában, vagy csak fedezte azt a másikat, aki nyomtatta, visszér szimulátor lehet sem tudom pontosan, a visszér metafizikája meg ezalatt kinyalom a picsáját a visszér metafizikája fasiszta kurvának, mert kíváncsi vagyok a nõízre, kíváncsi, ez hagyján, de élvezem!

Erre jön egy õrjítõ visszérgörcs, ami csak a kezdet, de ez így nem is igaz, mert minek lenne a kezdete, lehet, hogy épp a vég, mit tudom én, akkor már legyen inkább az a tó, ami az én, vagyis az énem, és legyen az, hogy abból én most kilépek; csak azt akarom mondani, mondta, bár egy kicsit belezavarodtam, hogy ott, T.

Vagy mégis? Honnan tudom, amit tudok? Most már mindegy. Másnap reggel ott volt az asztalomon a fax a külügybõl, amelyben a miniszter úr köszönetet mondott az elmúlt négy esztendõ során kifejtett áldozatos tevékenységemért, az itt élõ magyar állampolgárok érdekeinek hatékony a visszér metafizikája, biztosított a jóindulatáról, közölte továbbá, hogy jövõ áprilisi dátummal felment a további munkavégzés alól, és hazarendel.

Budapest, a rendszerváltás éve, sk.

Andorai Pétert luxusbörtönbe zárta a betegsége

Rátarti voltam, mi tagadás, megérdemeltem. Tudtam pontosan, hogy az igazi életcél: kiönteni a világra magamból, mint egy pici edénybõl, az isteni szeretetet. Mert valahogy az Neki jobban tetszik, ha mi egymásra öntögetjük ezt a finom szószt, mintha Õ közvetlenül öntené ránk. A visszér metafizikája az Õ edénye túl nagy, és belefulladnánk, ha leöntene vele?

Szóval tudtam, hogy a legszebb dolog szeretetet öntögetni, de úgy hittem, énbelõlem nem kér senki, félresikerült vagyok, suta és hamis, így inkább nem öntögetek. Teremtett volna jobbnak, tisztábbnak, egyenesebbnek, tele szájjal hirdetném az Õ nagyszerûségeit. De így? Gõgös voltam. Mint a zenész, aki tudja, hogy tehetséges, de játék helyett azt hangoztatja, hogy amíg nem kap neki megfelelõ hegedût, addig nem is érdemes strapálnia magát.

Bezzeg - mondja - ha kapna egy Stradivarit, akkor minden másképp lenne, akkor beindulna, mint a rakéta, izzana, a visszér metafizikája, hajtana; de így még gyakorolni se érdemes. A zsidó, akit az Úrtól kaptam, nem volt egy Stradivari.

Szép volt és a visszér metafizikája, szeretett is, de nem volt igazi mélysége, se magassága.

lehetséges-e napozni, ha visszér van klitschko visszér

Vagy talán csak én nem tudtam kicsalni belõle. Húsz év után ki tudja megkülönböztetni a hegedûst a hegedûtõl? Mennyit rúgódoztam, mennyit berzenkedtem ellene. Nem az volt a bajom, hogy zsidó, ennek nem volt jelentõsége milyen butaságokat mondok: annak mindig van jelentõsége, ha valaki zsidószóval nem ez zavart, hanem hogy férfi.

a visszér metafizikája

Könyörögtem az Úrnak már azelõtt is számtalanszor, hogy vegye le rólam ezt a jelet, hagyjon futni, engedjen viszsza a józan négynegyedes ritmusba, a rendes kerékvágásos világba. De nem. Gõgös zenészt hegedûvel büntet az Úr. Fiatalok voltunk, éltünk szerelemben, szégyenben. Nem bírtam sokáig: kamaszos ideáljaimat addigra oly sokáig dédelgettem, hogy azoknak senki és semmi nem tudott volna megfelelni. Szakítottam vele. Gyáván, a buszmegállóban, másfél év után. Fölszálltam, õ meg ott maradt a járdán és nézett a busz után tátott szájjal, csak az ádámcsutkája járt le-föl.

Mondom az Úrnak: "Uram, én szégyellem ezt a dolgot, nyakamat megnyújtod, mint a zsiráfét, orromat, mint az elefántét, patám kopog, mint a zergéé, úgy bánsz velem, mint Nabukodonozorral, mindenki látja, hogy szõrös vagyok, mindenki hallja, hogy állat vagyok. Ilyen hülyeséget mondani, hát ez jó! Egy évig bírtam nélküle, öntögetés nélkül, nem szerettem senkit, se a visszér metafizikája, se gyereket.

Mérhetetlen, szorgalmas sivárságban éltem. Se elõre, se hátra, se nyelni, se köpni. Csak a szégyen. És rájöttem lassan, hogy így még sokkal jobban szégyellem, hogy nem csinálom, mint ha csinálnám. Aztán egy szürke napon a pesti Kossuth Lajos utcán a visszér metafizikája, a Szép utca sarkán várni kellett a lámpánál, fölbámultam a csúnya Hungarotex irodaházra nemrég modernizálták, most valamivel jobbés egy villanásra Jézust láttam a felhõkben.

Nem esküszöm meg, hogy képszerûen is ott volt, de megéreztem, hogy néz. Vagy inkább, hogy lát.

Révai Nagy Lexikona, 19. kötet: Vár-Zsüri, Kiegészítés: Aachen-Beöthy (1926)

Vagy legalábbis hogy nem mindegy neki, mit csinálok. Ha már a fejembe vettem, hogy szeressem az embereket, mert ez az egyetlen, amihez valódi tehetségem van, és ha igazán csak férfitársban tud lehorgonyzódni ez a szeretet, hát menjek vissza, szeressem azt, és rajta keresztül szülõt, gyereket, tanítványt, rendõrt.

a visszér metafizikája korai visszérkezelés fotó

Álltam a lámpánál, föltartott arccal, szitált a pára. Én buta, azt hittem, az Úr már levette rólam a kezét, hogy már szõrös Nabukodonozornak se vagyok jó. Egy év alatt visszadolgoztam magam ahhoz, aki még mindig szeretett. Megtanultan kicsinek lenni, mint a cigányzenész, húzni, amit kell. Egyébként formailag nem volt õ zsidó, az ünnepeket se nagyon tudta, templomba se járt, körül se volt metélve.

Mégis ízig-vérig az volt: idegen, titkolózó, szeretetéhes, gyanakvó és öreg. Ötezer éves volt. Két éve temettük, el akart menni, és én végül már nem tartottam vissza. Kérdem az Urat: "Mit akarsz még, Uram, megint kilököd a csónakomat a tengerre?

bejegyzések